SZÉKek Szerbiában

Újból kirándulni indultunk. Ezúttal nem északra, Lengyelország felé, hanem délre, újvidéki fotós barátaink irányába tartottunk.

Kalandozásunk már odafelé kezdetét vette, amikor a csapat fele elnézte az autópálya-kihajtót, így a négyből két autó spontán falujáró körútra indult Újvidék (Novi Sad) környékén. Természetesen, ez még nem jelentette azt, hogy kimaradt volna a rituális bevásárlás, és Eurocream-dózis nélkül tértünk volna haza. Gyors shopping, majd bátor lendülettel bevetettük magunkat a Belvárosba, ahol az egyre keskenyedő utcácskákon tekeregve még az eső is eleredt érkezésünk örömére… Ekkor még csak sejteni sem mertük, hogy a korábban itt járt fotóstársaink élménybeszámolói alapján milyen valóságossá elevenedik meg az a roppantmód szűk és meredek garázslejáró, amin lejutva parkíroztuk le járműveinket.

Pörgős bejelentkezés után ugyanilyen tempóban foglaltuk el szállodai szobáinkat. Nehogy véletlen kiessünk a belvárosi tekergés okozta életérzésből, szálláshelyünk folyosóinak zegzugossága segített fenntartani éberségünket. Kisvártatva a kávézó összetolt asztalainál találtuk magunkat, kávét, teát és sört hörpölve – mindenki ízlése szerint.

Testben-lélekben jó alaposan felkészültünk az esti kiállítás megnyitóra, ahol a „SZÉK” című tematikus kollekciónk képanyagát tártuk a kíváncsi szerb közönség szemei elé. Mondanom sem kell, az eső ekkor még mindig jól bírta… Sebaj, ki-ki kedve szerint burkolódzhatott esőkabátjának magányába, hogy aztán a kiállítás helyszínére megérkezve, kibontakozva teret engedhessen társasági igényeinket.

Minden rendben alakult a kiállítás megnyitón – beszélgettünk, képeket nézegettünk, és akik addig még nem találkoztak az újvidéki fotóstársainkkal, megismerkedtek egymással.

Szintúgy jó alkalom volt kapcsolatépítésre a közös vacsorán is – bár, azért akadt egyéb funkciója is a szánknak: az asztalon leledző étkek emészthetőségének elősegítése érdekében végzett mozdulatok gyakorlása is társult a verbális, kommunikációs igények okozta szükségleteink kielégítése mellé.

Szépen lassan belefáradtunk a napba, így a társaság szegregálódott: néhányan aludni, mások éjszakai potyára indultak.

Írta: Sarusi István

 

Újvidéki kiruccanás II.

A második nap reggel tíz órakor útra kelt a fotós társaság. Szerb fotós barátaink jónak, és tartalmasnak ígérkező programsorozattal kedveskedtek nekünk. Itt volt mindjárt elsőként a kínai negyed, ahol egyetlenegy kínaival sem találkoztunk, viszont volt roncs autó, kidobott ülőgarnitúrák, romos gyárépület, törött ablakokkal. Mindezek témát adtak számunkra, néhány szerb és magyar barátunk pedig „modellt ült” (fotómodell híján) a kínálkozó fotótémákhoz.

Az eredményesen eltöltött idő után ismét autóba ültünk és ellátogattunk egy kb 20 km-re lévő településre, ahol egy nagyon szép ortodox kolostorban gyönyörködhettünk és kaphattuk azt lencsevégre. Szemet kápráztató szakrális építészet tárult fotós szemeink elé. Miért? Bár az”ortodox” nem stílusmeghatározó kategória, igen széles térbeli és időbeli kiterjedése ellenére az ortodox művészet egységes. Ennek különböző okai vannak, amelybe most nem célszerű belemenni. A leglényegesebb tulajdonsága az, hogy az ortodox művészet vallásos művészet. Lényegi eleme a tematikai és ikonográfiai állandóság. Miután az örökkévalóság nem változik, állandó, az ortodox művészet témája (Jézus Krisztus, az ő földi életének eseményei, ill. szentek és élettörténeteik) is állandó, változatlan. Sőt, ugyanazt a témát a korai időktől kezdődően ugyanolyan ikonográfia szerint ábrázolják. Tehát ez a leglényegesebb eltérés egy római katolikus templomhoz viszonyítva. No, de ezen esszének nem célja és feladata a művészettörténet, csupán csak néhány lényeges momentumot emeletem ki, amely magával ragadja a fotóst, és vizuálisan egyfajta művészettörténeti felvértezettséget is adhat, hogy megértse a lényegét.

A jelentős szellemi táplálék után jött a fizikai táplálkozás. Szerb barátaink kitettek magukért, piknikeztünk a szabadban, kolbász, szalonna, töpörtő stb. minden, ami a szemnek és szájnak ingere.

A kissé hosszúra nyúlt kolostori/kápolnai sétánk és a kellemesen, a szabadban elfogyasztott ebédünk után ellátogattunk a „világ végére”. Titel közelében egy repcetábla és egy végtelenbe nyúló földút kettőse alkotta a „világvégét”. A repcetábla ragyogó napsütésben tündöklött, amely egyszerűségével és nagyszerűségével szintén témát adhat a fotós ember számára. Fürödtünk a repcében szó szerint, hiszen egyesek „belevetették” magukat a növénybe.

Utunk vége felé dombok oldalán legelésző birkanyáj és az őket terelgető bojtár és kutyája ihlette meg a szerbeket és bennünket, magyar fotósokat.

Este „vasparipával” indultunk utunkra, a nap záróakkordja a szomszédos településen zajló borfesztivál volt. A borok kínálatán éppen csak végig futottunk, inkább a Romanovokról (orosz cári uralkodó család) szóló kiállítást tüntethettük ki jelenlétünkkel a püspöki palotában. A finom csevapcsicsa elfogyasztását követően ismét vonattal visszarobogtunk Újvidékre.

Elérkezett az utolsó nap, reggel kilenckor indultunk útra, szomorúan, ám élményekkel gazdagon hazafelé. Ami az elmúlást tette szebbé: meglátogattunk egy ősi templomromot, egy kastélyt – a közelmúltban mosóporgyárként funkcionált. Végül kirándulásunk utolsó, ám talán a legdrámaibb eseménye egy idős, beteg szerb fotós, nevezetesen Ljubomir Koji¢ fotóművész meglátogatása volt otthonában. A mini galéria alapvetően két témában jellemezhető: akt és portré (elsősorban juhászokról készült fotográfiák). A beteg művész lelkének jólesett a látogatásunk, hiszen aláírásával ellátott fotóalbumot kaptunk ajándékba, amely album a Test lelkei címet viselte – szívszorító, és egyben felemelő érzés átlapozni ezt a kiadványt.

Következett a szomorú búcsúzás, szétváltak az autók útjai, és mindenki ment a maga útján immár hazafelé.

Írta: Györgyi László