Megnyitó ünnepség 2018. október 23-án Szentesen.

Kis Péter fotográfus megnyitó beszéde

Kedves közönség, tisztelt kiállítók, méltán ünnepelt díjazottak!

Mindenekelőtt köszönöm Nagy Istvánnak, hogy engem kért fel a kiállítás szakmai megnyitójára! És egy pillanatig el is időznék ezen a ponton; ugyanis ez egy kiállítás, ami igényel szakmai megnyitót, és tudom, hogy ez nem a véletlen, hanem cselekvő emberek műve. Természetesen nem csak István, hanem a pályázók érdeme is az, hogy ez az eseménysorozat immáron 24. éve fennáll. Olyan alkotók neve ékesíti a korábbi díjazottak sorát, mint Schmidt Andrea, Papp Elek vagy épp Nagy István. Az idei díjazottak egy olyan névsorba illeszkednek be, amiben ugyan már megjelenhettek, mégis fontos elismerés lehet életükben ez a díj – de ennek miértjéről csak egy kicsit később beszélek.

Azt is meg kell említenem, hogy ez a pályázat az összes magyar kiállítási lehetőség közül minden évben kiemelkedik a nagy gonddal összeállított zsűritagok névsora által is. A magyar fotográfia méltán nagyra tartott alakjairól van szó, gondoljunk csak Balla Andrásra, Kincses Károlyra, Baricz Katalinra, Vékás Magdolnára, Kasza Gáborra, Telek Balázsra, és még sorolhatnám. Természetesen nem hagyhatom ki az idei zsűrit sem, akik beható munkája nélkül ma én sem állhatnék itt és nyithatnám meg a kiállítást.

Ezúton köszönöm Robitz Anikó, Kincses Károly és Bánkuti András munkáját!

            Amellett, hogy ez a kiállítás az évek során felállított egy kiállítói és elbírálási nívót, van egy kialakult profilja is, ami szinte egyedivé teszi az egész országban, de a térségben legalábbis egészen biztos. A pályázati felhívásban zárójelben szerepel, hogy a kiállításra várják a hagyományos technikával, nemes eljárásokkal, kísérleti eszközökkel készült képeket is. Ez a zárójel az évek során elhagyhatóvá vált, és csendesen kialakult egy hagyományőrzés: a fotóművészet kezdetének hagyományőrzése. Valamikor 120-130 évvel ezelőtt igény mutatkozott arra, hogy a fotográfia több legyen az egyszerű technikai sportnál, ezért alkotók egy csoportja (ekkor még főleg nyugaton, majd nem is olyan soká Magyarországon is) azon kezdett dolgozni – a fotográfia történetében először – hogy a fotó ne csak a valóság legpontosabb leképezése legyen, hanem magába foglaljon egy alkotói esztétikumot is. Könnyen belátható, hogy ez egy akkor 50-60 éves technika esetében nem kis vállalkozás volt.

Az Alföldi Fotószalon a nemes eljárások és az analóg felvételkészítés hagyományőrzésével úgy gondolom, ez előtt az igény előtt tiszteleg. Ez a tisztelgés olyan alkotók felbukkanását segíti, akik tudatosan vagy ösztönösen abban hisznek, hogy egy-egy fényképpel nem csak addig kell foglalkozni, ameddig lenyomja az ember a gombot, hanem azt megelőzi egy tervezés, a kép kitalálása és a végeredmény hosszas vizualizálása, majd a gomb lenyomása és végül kezdetét veszi a procedúra, amit a digitális világban alkotók sokszor úgy titulálnak, hogy sziszifuszi, felesleges munka. Szeretném kiemelni: tévesen gondolják így. Véleményüket a gyors sikerre törés eltorzítja, ezért nem tudják értékelni az egyes képekbe fektetett időt. Én azt mondom: ez a leghasznosabban eltöltött idő. A kézműves technikák megtanítják arra a fényképezőt, hogy a képpel még elkészülte előtt is foglalkozni kell, s nem ér véget a munka, amikor a látens kép létrejött

Azon túl, hogy nem kizáró módon kialakult ez a profil az Alföldi Fotószalon esetében, a digitális technika vívmányaival készült képek sem ítéltetnek el, s azt gondolom, ezt az egyensúlyt a lehető legpontosabban meg is kell tartania egy pályázatnak, hogy folyamatosan releváns maradhasson. És még egy pont a tradíciók mellett: ahogy annak idején minden fotószalonon megtalálhatók voltak művészi, amatőr és kísérleti céllal készült képek is, úgy ennek a kiállításnak is teret kell hagynia bizonyos alkotói attitűdöknek, ha egyszerre akar hagyományőrző és kortárs is lenni. A hagyományőrzés mellett még valami nagyon erős a pályázati anyagokban, ez pedig az absztrakció használata. Érdekes módon nem a festészeti absztrakció, hanem egy, a fotózásra jellemző csupaszítás vagy kivonatolás van jelen, ami valószínűleg teljesen a fotográfia tulajdonsága, hiszen minden fénykép csak a valóságból tud elvenni.

A nem-ábrázoló, nonfiguratív művészet egyáltalán nem a modern kor találmánya, de mindmáig nagyon nagy jelentősége van a körülöttünk lévő világ megértésében és megértetésében. Mark Rothko például legnagyobb sikerének tartotta, ha a képei – melyek nem voltak többek egyszínű sávoknál vagy formáknál – láttán a néző elsírta magát vagy hisztérikus nevetésben tört ki, mert úgy vélte, ekkor szűnt meg a néző-nézett, más szóval élve kép és olvasó közötti távolság. Terminológiailag absztraktnak nevezünk mindent, ami valamilyen módon magában foglalja egy jelenség legalapvetőbb tulajdonságait, pl. színét vagy formáját, de nem tér ki annak esztétikai megjelenítésére. Ahogy említettem, 130 évvel ezelőtt arra találták ki a fotográfia nagyjai a nemes eljárásokat, hogy az esztétikumot (akkor még festészeti szépséget) előtérbe helyezhessék a fotó nyers valóságához képest. A kiállításon szereplő képek nem a klasszikus értelemben vett absztrakt irányzatokat követik, de nem is az egyértelmű festőies fotográfiát. Mankónak szánom ezen gondolataimat mindazoknak, akik nem feltétlen tudják feloldani egy beszögelt ajtó vonalainak látványát vagy kíváncsiak arra, hogy mit jelentenek a házak szemekkel. A jelenlévő képek nem nevezhetők dokumentumoknak, habár minden kép dokumentum egy kicsit, de valójában meg is szűnik annak lenni, amikor alkotója megmásítja, feldolgozza azt. Ez a feldolgozás az, amit absztrahálásnak nevezünk, ez az a metódus, amivel az alkotó kiemeli azt, ami számára fontos és háttérbe helyezi azt, amivel nem akar foglalkozni. Ezek a döntések általában érzelmileg megfontoltak, kissé talán önzőek is, de valójában minden művészetben van valami önzőség, ez pedig az önkifejezés. A művészt nem kötik azok a kollektív igazságok vagy szabályrendszerek, amik egy fotóriporter munkájának keretet adnak, de nem is nyomják azok a terhek, amik a megrendelésre dolgozó alkalmazott fotográfust illetik. Ez a szinte végtelen szabadság egyetlen, láthatatlan terhet ró az alkotóra, ez pedig a bőség zavara. Amikor az ember bármit alkothat, akkor mégis mit alkosson? Kezdjen társadalomkritikába, bonyolódjon bele a politikába, feküdjön vissza aludni?

Ekkor jön elő az, ami minden művészetnek a sajátja, hogy az alkotó elkezd tudatán kívül önmagával foglalkozni, saját maga kicsi részeit belefogalmazza egy-egy képbe. Ha a fotográfiáról beszélünk, akkor azt is mondhatjuk, hogy az ember mindig olyat fényképez, amiben önmagát látja, és esetenként még ehhez is hozzáad pl. a kiválasztott alkotói eszközzel vagy a kép későbbi módosításával. A fotózás tehát egy tükör sok esetben, s néha görbe vagy törött, de mindig az alkotóját mutatja valamilyen formában. Azok az alkotók, akik erre a pályázatra beküldtek képeket, s most a kiállításon szerepelnek, rendelkeznek azzal a bátorsággal, hogy ezt a tükörben megjelenő képet önmagukról közre adják és kíváncsiak legyenek más véleményére. Ezt a merészséget én, mint kiállítás megnyitó személy, a fotográfia és a pályázat legnagyobb sikerének tartom, mert azt jelenti immár 24. éve, hogy ezen a helyen jó fogadtatása van az őszinteségnek és a bizonytalan kérdéseknek egyaránt. A szenvedély és a fegyelmezett technika használat megférnek egymás mellett ebben a városban, ebben a kiállítótérben. Ez a kettősség fontos, hogy ne billenjen el a képek tömege a technicista, amatőr oldal felé, de ne is legyen kirekesztő azokkal szemben, akik önmegvalósításuk kezdetén járnak a fotó médiumán keresztül. Legyen ez a kiállítási lehetőség mindig egy kapocs azok között az emberek között, akik értékelik a fotográfia hagyományos részét és akiknek értékelésre, iránymutatásra van szükségük továbbhaladásukhoz. S üzenem a nem pályázóknak, akik vagy itt vannak vagy itt sincsenek, hogy egy kiállítói névsor amellett, hogy jelentős, időtálló is. Az Alföldi Fotószalon reméljük, legalább akkora jövő elé néz, mint amekkora múltja van, s élteti majd mindazokat, akik innen indulnak vagy ide érkeznek, mert szerepelnek abban a bizonyos névsorban.     

A történelmi múlttal rendelkező Alföldi Fotószalon idei kiállítás megnyitásának ólomnehéz könnyűségével a vállamon kívánom mindenkinek, hogy legyen ideje és lehetősége olyan szinten elgondolkodnia egy-egy képen s annak tartalmán, ahogyan annak alkotója is gondolkodott rajta, míg abba a formába öntötte, amiben végül mi most láthatjuk. Gratulálok!

 

A megnyitóról készült film:

Díjak átadása

TV riportok és vitaindító előadás